Bemutatkozik a Ponyva Ballon Szekszárd
sorozat
*****
Mikor egy mókus rejtőzködik
vadlesen sorozat
*****
Mókus erény
A tetőablak megkopott üvegén a levelek kiszámíthatatlanul kopogtak be a terembe, ahol többedmagammal ültem. Füleltem a halk zenéjét a természetnek. Az emberek beszédét
aznapra már soknak éltem meg. Eltelítődtem attól, amit közvetíttetek. Úgy éreztem rám vetik gondjaikat, fájdalmaikat és elméleteiket. Pedig a sajátjaimtól is szívesebben szabadultam volna akkorra, már nemhogy másét is magamra vegyem. Annak is meg van az ideje és szívesen részt vállalok a lelkizésben, vitában, de ekkorra megtelítődtem. Tőlük, magamtól, az élettől. Legszívesebben csak lettem volna, és néztem volna ki a fejemből, és hallgattam volna inkább a világot, ami körül vett.
Ekkor egy női hang dühtől megemelkedett hangszínnel: "Miért nem tudod magadnak kimerni a levest? Nem vagy önálló felnőtt?"
Kínosan felröhögtem, és az összekulcsolt kezemre néztem. Imádom, amikor az emberek eltakarva a valódi gondjukat piszlicsáré dolgokba kötnek bele, hogy kiengedjék frusztrációjukat. Próbáltam visszaterelni magam és azt a kicsi lelki békém megtalálni valahol. Mély lélegzetvétel közben megnéztem, még mennyi ideig kell tolerálni mindezt. Kifújva a többszörösen elhasznált ember szagú levegőt, lassan felnéztem és a terasz üveg ajtaján át erdő részletbe akadt tekintetem.
A fák hiányos sárga levelei ringatóztak és hullámoztak a szél váltakozásának megfelelően. A barna törzsek, amelyek a haragos zöld moha otthona megszűrték az áramló fényt. Az egyik vaskosabb ágon megjelent egy vörös mókus. Két lábra ült és fürkészte a rengeteget. Pár fával arrébb megjelent egy társa. Mikor észrevették egymást a kérgen szerpentinszerűen fel és le kezdtek rohangálni. Kis idő múlva megálltak és néhány ugrással helyet változtatva folytatták keringésüket a fán. Úgy tűnt mintha sajátos táncot lejtettek volna. Miközben ebbe a hétköznapi tüneménybe belemerültem eszembe jutott, hogy mikor raktároznak télire, mennyire okosan megjegyzik az éléskamráik helyét, de mégis előfordul, hogy nem mindegyikre emlékeznek, és ennek köszönhetünk rengeteg fát.
Mikor távozóban voltunk a helyiségből egy ismerős megkérdezte min mosolyogtam olyan jó ízűen, én erre csak azt válaszoltam, hogy talán feledékenynek lenni nagyobb előny, mint gondoljuk.
Kincses Nagy Zoé
A tetőablak megkopott üvegén a levelek kiszámíthatatlanul kopogtak be a terembe, ahol többedmagammal ültem. Füleltem a halk zenéjét a természetnek. Az emberek beszédét
aznapra már soknak éltem meg. Eltelítődtem attól, amit közvetíttetek. Úgy éreztem rám vetik gondjaikat, fájdalmaikat és elméleteiket. Pedig a sajátjaimtól is szívesebben szabadultam volna akkorra, már nemhogy másét is magamra vegyem. Annak is meg van az ideje és szívesen részt vállalok a lelkizésben, vitában, de ekkorra megtelítődtem. Tőlük, magamtól, az élettől. Legszívesebben csak lettem volna, és néztem volna ki a fejemből, és hallgattam volna inkább a világot, ami körül vett.
Ekkor egy női hang dühtől megemelkedett hangszínnel: "Miért nem tudod magadnak kimerni a levest? Nem vagy önálló felnőtt?"
Kínosan felröhögtem, és az összekulcsolt kezemre néztem. Imádom, amikor az emberek eltakarva a valódi gondjukat piszlicsáré dolgokba kötnek bele, hogy kiengedjék frusztrációjukat. Próbáltam visszaterelni magam és azt a kicsi lelki békém megtalálni valahol. Mély lélegzetvétel közben megnéztem, még mennyi ideig kell tolerálni mindezt. Kifújva a többszörösen elhasznált ember szagú levegőt, lassan felnéztem és a terasz üveg ajtaján át erdő részletbe akadt tekintetem.
A fák hiányos sárga levelei ringatóztak és hullámoztak a szél váltakozásának megfelelően. A barna törzsek, amelyek a haragos zöld moha otthona megszűrték az áramló fényt. Az egyik vaskosabb ágon megjelent egy vörös mókus. Két lábra ült és fürkészte a rengeteget. Pár fával arrébb megjelent egy társa. Mikor észrevették egymást a kérgen szerpentinszerűen fel és le kezdtek rohangálni. Kis idő múlva megálltak és néhány ugrással helyet változtatva folytatták keringésüket a fán. Úgy tűnt mintha sajátos táncot lejtettek volna. Miközben ebbe a hétköznapi tüneménybe belemerültem eszembe jutott, hogy mikor raktároznak télire, mennyire okosan megjegyzik az éléskamráik helyét, de mégis előfordul, hogy nem mindegyikre emlékeznek, és ennek köszönhetünk rengeteg fát.
Mikor távozóban voltunk a helyiségből egy ismerős megkérdezte min mosolyogtam olyan jó ízűen, én erre csak azt válaszoltam, hogy talán feledékenynek lenni nagyobb előny, mint gondoljuk.
Kincses Nagy Zoé
*****
Alsó-Telefonos tó
Gemenc vizei sorozat
Az Alsó-Telefonos tó a turisták által nem látogatható terület
*****
Ábrahám Exit Béla festménye
30×60 cm, olaj, farost
30×60 cm, olaj, farost
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése