Egyik ilyen délután
tőlünk egy-két esztendővel fiatalabb legényre figyeltünk föl, aki a park
örökzöld füvezetén bandukolt át, srévizavé. Egészen normális, sőt előnyös
fizikai megjelenés, alig lehetett fogást találni rajta: sötét haja fiúsan
rövid, szelíd benyomást keltő arca, amennyire fel tudom idézni, nem volt ronda,
rendes magasságú és vékony alkata. Ha nem úgy öltözött volna, ahogy, a
jövevényt nem is észleltük volna. Egyetlen bűne ugyanis az lehetett, hogy nem
igazán trendi inget vett magára. Ezt azonmód kiszúrva azt is fölfedeztük, hogy
lábbelije sem piskóta: olyasféle (mű)bőr lakkcipőszerűséget hordott, amely mint
„strici kopogós” él a köztudatban. Hát nem a vagányság ismertetőjegyét
tiszteltük benne.
Mindezen fölgerjedve
nyomban gúnyos hahotába kezdtünk, ami az illetettet nem érte el, mert eleve
tisztes távolban haladt, mi mindenesetre nem kis feneket kerítettünk frissen
támadt ellenszenvünknek. Sajátságos szellemi szűrőnkön keresztül selejtnek,
emberi hulladéknak láttuk ezt a jóembert, aki nem érdemli meg az életet. Szándékolatlan
benyomása olyan mélyen belénk ivódott, hogy szerény személye fogalommá vált
körünkben: mégpedig a tápos balfácán fogalmává. Utálatunk odáig fajult, hogy
valóságos hangszeres dalt készítettünk ihletésére, felénekelve, felvéve, ha
pontosan emlékszem, betű szerint Kockásinges srác címen; de ez még mindig nem
volt elég, mintha remix változat, vagy második zeneszám is született volna
hamarost. Kazettára és számítógépre egyaránt rögzítettük, bizonyára ma is úszik
valamerre. Ennyire tudtunk gyűlölni.
Ez a rosszindulat
időszaka volt. Egymást is lenéztük, persze, de egymást legalább tevékenyen (is)
irritáltuk, vagyis nem minden ok nélkül pocskondiáztuk. Talán egyéne is
befolyásolja, hogy az ember miért leli örömét a felebarát alázásában. Akadhat,
aki embertársát tényleg tárgynak nézi, ily módon kezeli tárgyként, emellett
biztosan sokan vannak, akik azért becsmérelnek, mert ha a másikat kevesebbnek,
akkor magukat többnek érzik. A gyűlölet alapvetően szenvedés, ebből kiindulva
nem ésszerű ragaszkodnunk hozzá, viszont előfordulhat, hogy mégis ez az
enyhébb, ez a kisebbik rossz, ha alternatívája mondjuk az önbírálat, a
frusztráció, és ezen terhekkel összemérvén megkönnyebbedésként hat. Mi, érzésem
szerint, tárgynak is tekintettük őt, de nem kizárt, hogy az az ing csupán
ürügyként, casus belliként szolgált: a más lekicsinylésének, lefitymálásának
lehetősége után kajtattunk eleve, mert szükségeltük ahhoz, hogy önmagukkal
valamelyest jóban legyünk.
Ez az idegen meg úgy
vette magára, hogy nem vette magára: ingben testet öltött és rázuhanó
megvetésünkből mindössze a ruhadarabot fogta fel. Se előtte, se azóta nem látta
egyikőnk sem, legalábbis felismert, „kockás inges” minőségében. Soha nem tudta
meg, és sohasem fogja megtudni, hogy kiröhögtük, hogy dalt írtunk róla. Ha hallotta
volna, tán rosszul érintette volna, szegényt; kevesen állnak olyan magas
spirituális szinten, hogy a sértés egyáltalán ne bántsa őket, nyomtalanul
peregjen le róluk. Így azonban, hogy még csak fogalma sem lett az egészről,
abszolút győztesnek mondható: nem értesült arról a hazugságról, hogy valami baj
van vele, mi pedig rosszmájúságunkkal csakis önmagunkat emésztettük. Mégiscsak
jó, hogy valahol még megvan az a dal; fosszíliája, mementója az oktalan,
levegőben lógó, önelvű, öncélú – és mindettől remélhetőleg tanulságos –
Gonoszságnak.
A szeretethez nem kell indok – hangzik a nagy igazság.
A kockás inges srác a maga ártatlanságával és függetlenségével annak
bizonyságául szolgált, hogy a gyűlölethez sem.