"Azt álmodtam, hogy két macska voltam és játszottam egymással." (Karinthy Frigyes)
Cicakedvelőknek II.
*****
Eljövetel
Ez a szó nekem idén nem csak az adventet jelenti. Ismét fogtam a batyumat és elköltöztem a családi fészekből. Sokadjára leszek egyedül. Nehéz a hétköznapokon azon a határon mozogni,
hogy azt tudjam mondani, egyedül, de nem magányosan. Főleg ebben az időszakban. Ahol minden arról szól, hogy közösségben eltöltött pillanatok azok, amik éltetnek.
És ebbe belekapazkodva és megfordítva tehetek érte, hogy jobban érezzem magam. Az emlékeimbe kapaszkodva készülök az ünnepre. Apró kis műtyűröket gyártok az új otthonomba és a régibe egyaránt.
Közben felidéződnek azok az idők, mikor a volt munkahelyemen a főnököm gondosan mutatta, hogyan kell fonalból manókat csinálni. Miközben degeszre ettük magunkat lilahagymás zsíros kenyérrel,
amit leszorítottuk egy kis tiramisuval és nagyon citromosra, édesre ízesített teával öntöttük le. Persze közben az elengedhetetlen magyar és nemzetközi - unásig hallgatott- karácsonyi dalok mentek a számítógép lejátszóján.
Mégis mindig volt valaki, aki dúdolja vagy azt mondja félig elnevetve, már csak ez hiányzott, mert ez fog menni minimum három napig a fejében.
Egyeztetek időpontot barátnőmmel a mézeskalács sütésre. Lassan már 8 éve december közepén lesütünk egy nagy adag mézest a gyerekei és párja örömére. Miközben serénykedünk, kávézunk és beszélgetünk.
Először a közelmúltban történtkeről és a tervekről, majd amikor ebben a témában kiveséztünk mindent. előjönnek az első közös sütögetések emlékei, amikor elszámoltuk magunkat és a szomszéd nénitől kértünk lisztet,
vagy amikor háromszor fordultunk meg a szomszédos kis boltból mert elmaradt mindig valami... fahéj, méz vagy szódabikarbóna.
Próbálok többet beszélgetni, és ezáltal igazán kapcsolódni, jobban figyelni mert megtanultam, hogy talán ez a legnagyobb ajándék. A saját időnkből adni, ami véges. Volt mikor kórházban töltöttem ezt az időszakot.
Mégis a legszebbek között szerepelt számomra, semmi szomorú felhangja nem volt. Ott szembesültem az igazi beszélgetés gyógyító erejével, ahol az ebédlő asztal mellé bárki leülhetett, és bármikor elmehetett,
és bármiről is szólt a diskurzus valahogy mindig nevetés lett a vége.
Ekkortájt különösen sokat hallgatok egy számomra igen kedves zeneszámot, az Eleven holdtól a Hóból takarót, amiből egy részt sokszor versként mormogok magam elé a tömegközlekedés során, akkor is amikor épp nem hallgatom:
Néha ráeszmélek,
Hogy kívül nincs karácsony,
Mert a lelkünk az ami örvend
És a lelkünk az ami fáj.
S ha egy ablakból szép dal szól és
Csillagszóró sírja lángját...
Tőlem függ csak, hogy meddig rejtőzik
Még az a "szebb világ"!
Hisz' az ünnep csak úgy szép,
Ha képes vagyok szeretni még.
Mert nincs karácsony, ha magam bezárom
És nem teszem ki eléd!
Szólj, hát ölelés, de hagyj békén, sár!
Fagyos könny, hullj az égből,
De ajándékkal várj!
Végső konklúziója számomra mi lehetne más ennek a várakozásnak, készülődésnek..., hogy a családunkkal, szeretteinkkel együtt töltjük majd az ünnepet.
Kincses Nagy Zoé
