XI. Nemzetközi Böllértalálkozó - Bogyiszló 2019-02-02
Részlet a sajtótájékoztatóból
*****
*****
Farkas Péter könyvszobrász kiállítása
Szekszárd, Babits Mihály Kulturális Központ
*****
Gímszarvasok - Tél a Gemencben II.
vadlesen sorozat
*****
Imába foglalt lelkek
A napokban ott álltam a zebránál és egy pillanat alatt megint visszacsöppentem a nem is oly távoli múltba. Nemsokára egy éve lesz. Oldalra fordítottam a fejem és az idegen hölgy alakja mellettem átváltozott, egy másodpercre a Te tested vette fel. Ekkor éreztem újra a tenyeremben azt a reszkető, szorító, hideg érzést, amit a kezed hagyott ott, mikor elkaptad. Nem tudtam eldönteni melyikünk remegett jobban. Aztán eszméltem, hogy csak Te remegsz, de egész testedben. Rezgéseidet átvettem és nem adhattam a sajátomból feléd, akkor el kellet nyelnem mindkettőnkét.
Jött a sípoló hang a jelzőlámpák felől. Felriadtam és elindultam. Az SZTK felé tartottam, mint anno veled. Vérvételre mentem. Akkor is ez volt az első állomás. Addig fogtuk egymás kezét még behívtak levenni a vért. Nem tudtam, mit mondjak, míg a málladozó váróteremben a rozoga fapadon ültünk, csak azt, hogy sajnálom. Itt vagyok, szeretlek és erős vagy ezen is túl leszel, számíthatsz rám. Mit mondhattam volna még? Minden szó és tett egy elcsépelt idiótaságnak tűnt. Szidtam közben magamban azt, akinek most itt kéne lennie veled eredetileg, mert azt kéne érezned, hogy nem vagy ezzel a teherrel egyedül, hiszen együtt kezdtetek bele. Közös tervetek, jövőtök volt. A Tiétek volt. Kimérten azt hajtogattad ennek így kellet lennie, semmi sem volt megfelelő az érkezésére. Megerősítettelek benne. Ekkora már többször visszaszorítottad a sírást. Mikor bementél rá kis idővel mondták a nevem. Tudtam, hogy most megtörtél. Sietve beléptem a fertőtlenítő és ammónia fura egyvelegét őrző helységbe egy kórházi ágyon feküdtél és félig összekucorodva a fehér csempés falnak fordulva zokogtál. Lehajoltam hozzád és azt mantráztam suttogva itt vagyok és megsimítottam a karod. Mikor megkérdezték a nővérek mi van, mi történt? Szipogva és szaggatottan válaszoltál. Azt mondták tény közlően érzelemmentes arccal, hogy fiatal vagy még lehet. Jobban rákezdtél sírni nem tudták, hogy a második ilyen eseted már. Én a jó szándékú személyzetre enyhe gyilkos pillantást vetettem és érzékeltettem velük, hogy a semmi jelenleg a legtöbb, amit tehetnek értünk. Hagyjanak magunkra. Így is lett. Mikor megnyugodtál mentünk tovább az aneszteziológiára.
Behívtak vérvételre a fekvő alkalmatosság ott van még. Kirázott a hideg tőle és méla undor fogott el. Mikor kiléptem a laborból az az este jutott eszembe, ahogy válogattad a neveket és, hogy felkacagtál egy egy érdekesebbnél, és amikor végre meg lett a befutó felhívtad a másik felet, hogy mit szól? Meglett az elégedettség a beleegyezésénél és, ahogy simogattad enyhén domborodó hasad igazán jó volt látni és egy pindurit részese lenni. Az éjszaka frusztrációját újra éreztem a gyomromban, nehogy úgy mozogjak, hogy rossz legyen vagy bármi történjen és majdnem leestem a francia ágyról. Két órát, ha aludtam. Aztán egy snitt és az a kép van előttem, amikor megmondják a félt valóságot.
Bent voltunk a vizsgálóban én csak az arcod néztem. Az izgatottság és az öröm keveréke játszott arcodon. Szemedben felfedeztem azt a kislányt, akit próbálsz a világ és nem egyszer saját magad elől is elrejteni. Megakartad mutatni, sőt beakartad nekem mutatni a várva várt ajándékodat. Teljesen zavarban voltam és ideges ilyenben nem volt még részem. Az emberi lét ezen csodájában, főleg, hogy azt mondtad a tegnapi nap folyamán, hogy az tenne igazán nyugodttá, hogy amikor szülsz ott lennék veled. Akkor érzed magad biztonságban. Megtiszteltetést éreztem és kételyt, biztos, hogy én vagyok erre a legmegfelelőbb? Mutogattál a kijelző műszerre azt figyeljem. Az orvos csendes volt nem mondott semmit. Majd szólt valakinek a kollégái közül, aki bejött, bemutatkozott és valamit elkezdtek diskurálni. Ekkor változás lett az arcodon a félelem és az értetlenkedés. Mi történik most? Behívtak még egy valakit. A csend ennyire idegőrlő talán sosem volt még. Annyira erősen szorítottad a kezem, hogy elfehéredtek az ujjaim és fájtak. A szemhéjad becsuktad és összenyomtad. Felváltva hol téged, hol az orvost és a kollégáit néztem. Nem lehet, nem lehet, minden a legnagyobb rendben lesz, ezt hajtogattam magamban. Majd miután megegyeztek, hogy ugyanazt látták, megkaptuk a vizsgálati eredményt, nincs szívhang és nem mozog a magzat. Ekkor könnyekbe törtél ki a fájdalomtól eltorzult az arcod. Visszakérdeztünk, de nem azért mert nem értettük. Próbáljuk feldolgozni az elfogadhatatlant. Elvetélt, meghalt a magzat. A különleges sárgás zöld szemed írisze sötétre változott a sokktól. Abban a rövidke időben elvesztettünk és, hogy meddig vagy, hogy véglegesen azt nem tudhattam.
Az utca szürke flaszterját koptatom. Szitál az eső és a lélegzet látszik az ajkakon. Megyek előre amerre visz a lábam. Arcok jönnek szemben, alakok haladnak velem együtt. Mind tartunk valamerre. Te is az utadon jársz. Újraépítetted magad. Ismét megtetted. Menekültél aztán szembe néztél. Mélységek és magasságok váltakoztak ebben a nem teljes egy évben. Igen elvesztettünk akkor Vele Téged is. Nem az vagy már, kit megismertem, de nem is kell annak lenned. Sokáig nem értettem, hogy miért pont az jutott nekem, hogy a gyásznál kellet ott lennem és nem egy születésnél. Talán azért, hogy szembesüljek mi az igazán fontos az ember létezésében.
Mostanság ritkán imádkozom viszont, amikor megteszem, Ti benne vagytok.
Kincses Nagy Zoé
Imába foglalt lelkek
A napokban ott álltam a zebránál és egy pillanat alatt megint visszacsöppentem a nem is oly távoli múltba. Nemsokára egy éve lesz. Oldalra fordítottam a fejem és az idegen hölgy alakja mellettem átváltozott, egy másodpercre a Te tested vette fel. Ekkor éreztem újra a tenyeremben azt a reszkető, szorító, hideg érzést, amit a kezed hagyott ott, mikor elkaptad. Nem tudtam eldönteni melyikünk remegett jobban. Aztán eszméltem, hogy csak Te remegsz, de egész testedben. Rezgéseidet átvettem és nem adhattam a sajátomból feléd, akkor el kellet nyelnem mindkettőnkét.
Jött a sípoló hang a jelzőlámpák felől. Felriadtam és elindultam. Az SZTK felé tartottam, mint anno veled. Vérvételre mentem. Akkor is ez volt az első állomás. Addig fogtuk egymás kezét még behívtak levenni a vért. Nem tudtam, mit mondjak, míg a málladozó váróteremben a rozoga fapadon ültünk, csak azt, hogy sajnálom. Itt vagyok, szeretlek és erős vagy ezen is túl leszel, számíthatsz rám. Mit mondhattam volna még? Minden szó és tett egy elcsépelt idiótaságnak tűnt. Szidtam közben magamban azt, akinek most itt kéne lennie veled eredetileg, mert azt kéne érezned, hogy nem vagy ezzel a teherrel egyedül, hiszen együtt kezdtetek bele. Közös tervetek, jövőtök volt. A Tiétek volt. Kimérten azt hajtogattad ennek így kellet lennie, semmi sem volt megfelelő az érkezésére. Megerősítettelek benne. Ekkora már többször visszaszorítottad a sírást. Mikor bementél rá kis idővel mondták a nevem. Tudtam, hogy most megtörtél. Sietve beléptem a fertőtlenítő és ammónia fura egyvelegét őrző helységbe egy kórházi ágyon feküdtél és félig összekucorodva a fehér csempés falnak fordulva zokogtál. Lehajoltam hozzád és azt mantráztam suttogva itt vagyok és megsimítottam a karod. Mikor megkérdezték a nővérek mi van, mi történt? Szipogva és szaggatottan válaszoltál. Azt mondták tény közlően érzelemmentes arccal, hogy fiatal vagy még lehet. Jobban rákezdtél sírni nem tudták, hogy a második ilyen eseted már. Én a jó szándékú személyzetre enyhe gyilkos pillantást vetettem és érzékeltettem velük, hogy a semmi jelenleg a legtöbb, amit tehetnek értünk. Hagyjanak magunkra. Így is lett. Mikor megnyugodtál mentünk tovább az aneszteziológiára.
Behívtak vérvételre a fekvő alkalmatosság ott van még. Kirázott a hideg tőle és méla undor fogott el. Mikor kiléptem a laborból az az este jutott eszembe, ahogy válogattad a neveket és, hogy felkacagtál egy egy érdekesebbnél, és amikor végre meg lett a befutó felhívtad a másik felet, hogy mit szól? Meglett az elégedettség a beleegyezésénél és, ahogy simogattad enyhén domborodó hasad igazán jó volt látni és egy pindurit részese lenni. Az éjszaka frusztrációját újra éreztem a gyomromban, nehogy úgy mozogjak, hogy rossz legyen vagy bármi történjen és majdnem leestem a francia ágyról. Két órát, ha aludtam. Aztán egy snitt és az a kép van előttem, amikor megmondják a félt valóságot.
Bent voltunk a vizsgálóban én csak az arcod néztem. Az izgatottság és az öröm keveréke játszott arcodon. Szemedben felfedeztem azt a kislányt, akit próbálsz a világ és nem egyszer saját magad elől is elrejteni. Megakartad mutatni, sőt beakartad nekem mutatni a várva várt ajándékodat. Teljesen zavarban voltam és ideges ilyenben nem volt még részem. Az emberi lét ezen csodájában, főleg, hogy azt mondtad a tegnapi nap folyamán, hogy az tenne igazán nyugodttá, hogy amikor szülsz ott lennék veled. Akkor érzed magad biztonságban. Megtiszteltetést éreztem és kételyt, biztos, hogy én vagyok erre a legmegfelelőbb? Mutogattál a kijelző műszerre azt figyeljem. Az orvos csendes volt nem mondott semmit. Majd szólt valakinek a kollégái közül, aki bejött, bemutatkozott és valamit elkezdtek diskurálni. Ekkor változás lett az arcodon a félelem és az értetlenkedés. Mi történik most? Behívtak még egy valakit. A csend ennyire idegőrlő talán sosem volt még. Annyira erősen szorítottad a kezem, hogy elfehéredtek az ujjaim és fájtak. A szemhéjad becsuktad és összenyomtad. Felváltva hol téged, hol az orvost és a kollégáit néztem. Nem lehet, nem lehet, minden a legnagyobb rendben lesz, ezt hajtogattam magamban. Majd miután megegyeztek, hogy ugyanazt látták, megkaptuk a vizsgálati eredményt, nincs szívhang és nem mozog a magzat. Ekkor könnyekbe törtél ki a fájdalomtól eltorzult az arcod. Visszakérdeztünk, de nem azért mert nem értettük. Próbáljuk feldolgozni az elfogadhatatlant. Elvetélt, meghalt a magzat. A különleges sárgás zöld szemed írisze sötétre változott a sokktól. Abban a rövidke időben elvesztettünk és, hogy meddig vagy, hogy véglegesen azt nem tudhattam.
Az utca szürke flaszterját koptatom. Szitál az eső és a lélegzet látszik az ajkakon. Megyek előre amerre visz a lábam. Arcok jönnek szemben, alakok haladnak velem együtt. Mind tartunk valamerre. Te is az utadon jársz. Újraépítetted magad. Ismét megtetted. Menekültél aztán szembe néztél. Mélységek és magasságok váltakoztak ebben a nem teljes egy évben. Igen elvesztettünk akkor Vele Téged is. Nem az vagy már, kit megismertem, de nem is kell annak lenned. Sokáig nem értettem, hogy miért pont az jutott nekem, hogy a gyásznál kellet ott lennem és nem egy születésnél. Talán azért, hogy szembesüljek mi az igazán fontos az ember létezésében.
Mostanság ritkán imádkozom viszont, amikor megteszem, Ti benne vagytok.
Kincses Nagy Zoé
*****
Csiffáry Zoltán: Hópelyhek
Hideg téli éjben,
holdvilágos fényben
kis tündérek járnak,
csillagot szórva széjjel.
Ünnepet éreznek,
járnak szerteszéjjel,
boldogságot adnak,
csillagporos fénnyel.
Hótól terhes felhők
szélvonaton járnak.
Néha meg-megállnak,
a pelyhek kiszállnak.
Puha fehér párnát
fektetnek a földre,
néha belebújnak,
kabátba, cipőbe.
Néha megtréfálnak, a nyakadba szállnak,
soha ne félj tőlük,
viccelődve játsznak.
*****
Csiffáry Zoltán: Hópelyhek
Hideg téli éjben,
holdvilágos fényben
kis tündérek járnak,
csillagot szórva széjjel.
Ünnepet éreznek,
járnak szerteszéjjel,
boldogságot adnak,
csillagporos fénnyel.
Hótól terhes felhők
szélvonaton járnak.
Néha meg-megállnak,
a pelyhek kiszállnak.
Puha fehér párnát
fektetnek a földre,
néha belebújnak,
kabátba, cipőbe.
Néha megtréfálnak, a nyakadba szállnak,
soha ne félj tőlük,
viccelődve játsznak.
*****
