*****
Zöldségcsokor
Csifáry Zoltán Lajosné - gyümölcsszobrász - Rajka
*****
Derékszíj készül
Nepp Dénes szíjgyártómester a Népművészet Mestere - Szekszárd
*****
Kádárbemutató a Bátaszéki Bornapokon
Hajdani mesterem, Rudolf György kádármester emlékére
*****
Visszatérve
November által nyirkossá áztatott leveles aszfaltod koptatja lábam. Már csak átutazó vendégként lehetek jelen tereiden. Egy évtized emlékeit hagytam rád.
Szüretikor
derűs bormámoros zeneszótól és a hömpölygő embertömeggel megtelő
utcáidat. A macskaköveken bukdácsoló kezdő felnőttkori kacajokat. A
fehérrel lepett kilátód alatt néha megpihenő békét kutató lelkem. A
parkjaid zöldjén szerzet random víg találkozókat. Padjaid melyek
hallgattak és megőrizték titkaimat, bánatom, szerelmem. A könnyekkel
áztatott buszmegállóid. Átvészelős kudarcok és a nagy helytállások
korát.
Igaz barátom otthonát.
Igaz barátom otthonát.
Nehéznek ígérkezett a
válás, a hiányod. Mégsem érzem igazán megterhelőnek, mert hordozlak
magamban. Azt a várost, amit sosem terveztem, de mégis tíz évre
albérletem lett.
Kincses Nagy Zoé
*****
Ábrahám Exit Béla: A levél
Hamarosan ideér a rideg, zord tél.
Pirosra csípi arcod a fagyos szél.
Száraz faágon én vagyok már csak
egyedül, - görbe, megdermedt levél.
Pirosra csípi arcod a fagyos szél.
Száraz faágon én vagyok már csak
egyedül, - görbe, megdermedt levél.
Megcsípett reggel a könyörtelen dér,
Küzdök parányi, rövid életemért.
Nem hagyom magam, kitartok!
Tél, szél, hideg! tőlem mit akartok?
Testvéreim a fagyos földön eltaposva,
Egymás hegyén-hátán sárban és piszokban.
Összeseprik őket, elégetik mind egy szálig.
A többi fa mind leveleitől sorban megválik.
Én még bírom, kihúzom tavaszig!
Nem hullok le mocsokba, porba.
Kifeszítem magam a széllel dacolva.
Nem állok be odalent a sorba!
Csak pár hónapig kell kitartanom...
Felfrissülök majd a lágy napsugárban,
Összeszedem magam a forró nyárban,
Esőben fürdöm, s madarak dalában.
Csendben szállingóznak a lágy hópelyhek
Körülvesznek, mint puha, finom selymek.
A szél elcsendesül, altatót dúdol.
A többiek lassan eltűnnek az útról.
Fehér paplant kapnak a mezők, rétek.
A ragyogó palásttól az utak is szépek.
Ragyog a nap, a bárányfelhők máshol legelnek.
A vadludak rég elhúztak, délen telelnek.
Leszáll az éj, csillagok tükre ragyog a havon,
Szemben az állomáson hósapkás minden vagon.
Hajnalodik lassan, megdermesztett a fagy,
Élénkül a szellő, erőm lassan elhagy.
Nagyot üvölt a szél egyszer csak hirtelen,
Elragad, felvisz a magasba - jaj nekem!
Nem zuhanok, csak szállok fel egyenesen,
Meghódítom az eget, pörögve, dértől nedvesen.
Újból ragyog a napsugár, s megszárít.
Még mindig repülök fel, nincs, ami megállít.
Nem is volt nekem olyan jó ott a faágon,
Miért ragaszkodtam? Már kicsit bánom.
Álmodom, miközben óriás sassá válok,
Alattam mezők, rétek és nyíló virágok.
Tó tükrén csillan a tavaszi napfény,
Virágszegélyt kapott az erdei ösvény.
A tisztáson ezernyi apró lepke ring.
Rigódal száll fülembe, s kakukk hangja.
Ereszkedem lassan a rezdületlen tóra.
De a kakukkhang hamis, mert ez egy óra!
Véget ért az álom, indulnom kell sajnos...
Kenyerem már pirul, belül finom sajtos.
Kilépek a házból, arcomba csap a szél,
Száraz faágon ül egyedül egy levél...
*****
Ábrahám Exit Béla: A levél (olaj, vászon, 30×40 cm)
