VII. évfolyam 20. szám

 Veszélyes éjszakai találkozások V.

*****

Csiffáry Zoltán: A természet ereje

Apró szemekben hullanak esőcseppek

száraz talajára erdőnek, mezőnek.

Külön-külön hullik mindegyik a földre,

poros leveleket dúsan megöntözve.

Társra találva, mind-mind,egymás után,

hömpölyögve zúdul le a hegy oldalán.

Apró kis csermelyből nagy patak lesz,

összekeveredve sietnek a tengerhez.

Csobbanva verődnek hullámok a parthoz,

nekik,lehet,enyhülést, nyugalmat hoz.

Ősi erő küzd minden vízcseppben,

szeretve ölel át, s mégis kegyetlen.

Megvadult erő, vagy tán ősi ösztön,

mely előre hajtja, hogy új utat törjön?

Új utat tör magának, nincs kegyelem.

Vándorol hegyeken, völgyeken, réteken.

Csöppnyi kicsi vízcsepp nagy erőt hordoz,

megfélelmít embert, ha tengerként háborog.

Életet is adhat, de okoz tragédiát,

ha megkezdett útját folytatni nem hagyják.

Társához ragaszkodik, hogy erős legyen,

különös vonzalom, állandó küzdelem.

Embernél is így van, ellene nem tehet,

hogy el ne veszítse, küzd azért, kit szeret.

*****

Mikor a pödörnyelvek dolgoznak.

*****

Pillangó

A ravatal szürke tető csíkja és az örökzöldek ablakkeretet adtak annak az égbolt darabnak, amit néztem. Kérdések kergették egymást a fejemben. Vajon hallod, ahogy művi pátosszal mondanak rólad elcsépelt dolgokat. Vajon látod, kik vannak most itt. Egyáltalán itt vagy még vagy megpihentél akárhol és már rég elfeledtél minket. A murva sercegő hangja szakítja félbe elmélkedésem. Késő ismerősök csatlakoznak. Keresem újra a békém a kék fellegben. Nem találom, felváltva érzek dühöt, szomorúságot, keserűséget és mélységes sajnálatot. A miérteken már túl vagyok. Öszpontosítok és mélyet lélegzem. Ez is már csak rólunk szól, az itt mardtakról, te már nem vagy itt. Ekkor egy fehér pillangó repült a látószögembe. Elmosolyodtam és üdvözöltelek. Pár pillanatra rá eltünt az örökzöldek között. 

Kincses-Nagy Zoé

*****

 

Ábrahám Exit Béla: Öböl
50×40 cm, olaj, vászon

*****