IV. évfolyam 24. szám

*****

Zöldségcsokor

Csifáry Zoltán Lajosné - gyümölcsszobrász - Rajka

*****

Derékszíj készül

Nepp Dénes szíjgyártómester a Népművészet Mestere - Szekszárd

*****

Kádárbemutató a Bátaszéki Bornapokon

Hajdani mesterem, Rudolf György kádármester emlékére

*****

Visszatérve

November által nyirkossá áztatott leveles aszfaltod koptatja lábam. Már csak átutazó vendégként lehetek jelen tereiden. Egy évtized emlékeit hagytam rád. 

Szüretikor derűs bormámoros zeneszótól és a hömpölygő embertömeggel megtelő utcáidat. A macskaköveken bukdácsoló kezdő felnőttkori kacajokat. A fehérrel lepett kilátód alatt néha megpihenő békét kutató lelkem. A parkjaid zöldjén szerzet random víg találkozókat. Padjaid melyek hallgattak és megőrizték titkaimat, bánatom, szerelmem. A könnyekkel  áztatott buszmegállóid. Átvészelős kudarcok és a nagy helytállások korát.
Igaz barátom otthonát.

Nehéznek ígérkezett a válás, a hiányod. Mégsem érzem igazán megterhelőnek, mert hordozlak magamban. Azt a várost, amit sosem terveztem, de mégis tíz évre albérletem lett.

Kincses Nagy Zoé

*****

Ábrahám Exit Béla: A levél

Hamarosan ideér a rideg, zord tél.
Pirosra csípi arcod a fagyos szél.
Száraz faágon én vagyok már csak
egyedül, - görbe, megdermedt levél. 

Megcsípett reggel a könyörtelen dér,
Küzdök parányi, rövid életemért.
Nem hagyom magam, kitartok!
Tél, szél, hideg! tőlem mit akartok?

Testvéreim a fagyos földön eltaposva,
Egymás hegyén-hátán sárban és piszokban.
Összeseprik őket, elégetik mind egy szálig.
A többi fa mind leveleitől sorban megválik. 

Én még bírom, kihúzom tavaszig!
Nem hullok le mocsokba, porba.
Kifeszítem magam a széllel dacolva.
Nem állok be odalent a sorba! 

Csak pár hónapig kell kitartanom...
Felfrissülök majd a lágy napsugárban,
Összeszedem magam a forró nyárban,
Esőben fürdöm, s madarak dalában. 

Csendben szállingóznak a lágy hópelyhek
Körülvesznek, mint puha, finom selymek.
A szél elcsendesül, altatót dúdol.
A többiek lassan eltűnnek az útról.
Fehér paplant kapnak a mezők, rétek. 

A ragyogó palásttól az utak is szépek.
Ragyog a nap, a bárányfelhők máshol legelnek.
A vadludak rég elhúztak, délen telelnek.
Leszáll az éj, csillagok tükre ragyog a havon,
Szemben az állomáson hósapkás minden vagon. 

Hajnalodik lassan, megdermesztett a fagy,
Élénkül a szellő, erőm lassan elhagy.
Nagyot üvölt a szél egyszer csak hirtelen,
Elragad, felvisz a magasba - jaj nekem! 

Nem zuhanok, csak szállok fel egyenesen,
Meghódítom az eget, pörögve, dértől nedvesen.
Újból ragyog a napsugár, s megszárít.
Még mindig repülök fel, nincs, ami megállít. 

Nem is volt nekem olyan jó ott a faágon,
Miért ragaszkodtam? Már kicsit bánom.
Álmodom, miközben óriás sassá válok,
Alattam mezők, rétek és nyíló virágok. 

Tó tükrén csillan a tavaszi napfény,
Virágszegélyt kapott az erdei ösvény.
A tisztáson ezernyi apró lepke ring.
Rigódal száll fülembe, s kakukk hangja. 

Ereszkedem lassan a rezdületlen tóra.
De a kakukkhang hamis, mert ez egy óra!
Véget ért az álom, indulnom kell sajnos...
Kenyerem már pirul, belül finom sajtos. 

Kilépek a házból, arcomba csap a szél,
Száraz faágon ül egyedül egy levél...

*****

Ábrahám Exit Béla: A levél (olaj, vászon, 30×40 cm)