Szekszárd Megtekinthető: 2017. április 7-ig (ingyenes)
*****
Linz (Ausztria)
Városi séták sorozat
*****
Tavaszi találkozás a gímszarvassal
Vadlesen sorozat
*****
Egy kiállításra hívnám fel a látogatók figyelmét:
A kiállítás címe: Vizesblokk
Apropója: A Víz Világnapja
Helyszín: Szekszárdi Baka István Általános Iskola (Béri
Balogh Ádám utca 89. – korábban ÖTÖS Iskola)
A kiállítás 2017. március 22-től látogatható az iskola
nyitvatartási idejében (hétköznapokon 07:00-17:00 óráig).
A kiállító alkotók névsora:
Patkós Mária (festmény)
Juhász Ildikó (festmény)
Pribenszky Mária (festmény)
Németh Kata (festmény)
Kerekesné Varga Veronika (festmény)
Balogh László (festmény)
Rell Kata (rongykép)
Sütő Károly (festmény)
Szijjártó Terike (patchwork)
Laki Erzsébet (festmény)
Rimán Andrea (festmény)
Auth Lászlóné (festmény)
Micskei Erzsébet (festmény)
Kaiser Ferenc (festmény)
Pámerné Bükky Klára (fotó)
Bazsa Imre (festmény)
Ábrahám Exit Béla (festmény)
(öszzesen 44 alkotás)
Ábrahám Exit Béla: Kavicsos vízpart - 50×70 cm, olaj, vászon
Ábrahám Exit Béla: Orchidea (50×40 cm, olaj, habkarton)
*****
Fehér Gyűrű Közhasznú Egyesület az áldozatokért
János Anna: Szekszárdi Áldozatsegítő Iroda - irodavezető
*****
Híres fák sorozat
Bogyiszlói vándorló fák
*****
Pikáns székely anekdoták (III.)
Előadja: Fazekas Lázár
*****
Madárlesen sorozat
Fekete gólya
***** Kincses Nagy Zoé: A változás útján
Sohasem késő
Az őszi vidék képe csak suhan az autó ablaküvegén át. De nem tudom élvezni a gyönyörű tónusú színeket és a lemenni készülő indián nyári napot. A járműben hárman ülünk. Édesanyám, nővérem és én. Ha nem lenne ez a helyzet annyira zavart, ideges és feszült, akkor a kép egy jó vicc kezdőmondata lehetne. Te ismered azt a viccet, amikor a szőke, a barna meg a vörös egy autóban mennek a rendőrségre. Ja, az jó poén. De sajnos ez nem vicc. Ez a helyzet, a puszta valóság, ismét.
A vérségi köteléken és a közös emlékeken kívül sok minden köt össze minket. Például a harcaink. A majdnem húsz éves folytonos harcunk. Nem látványos, nagypáncélos, vaskardos harc, amelyről filmeket készítenek. Itt még egy pisztoly sincs. De elmesélem a közös harcunk mibenlétét.
A szüntelen készenlét, azt figyelve, ő milyen állapotban van. Nehogy valami olyat tegyek vagy mondjak. Minden tízezerszer végiggondolva és -rágva, majd visszanyelve. Tűrni azt, hogy akkor is én vagyok a hibás, amikor nem is csináltam semmit. Láthatatlannak lenni. Elbújni, csak ne legyen balhé. Aztán belefáradni, közönyössé válni. Mert rájössz, hogy nincs kiút. Elfogadni, hogy ez így lesz, míg el nem tűnik. Tízévesen bekészíteni a baseballütőt az ágy mögé, hogy, biztos, ami biztos, kéznél legyen, ha este megjönne, és kicsit kapatosabb az átlagnál. Majd a menekülés, mert tudod, ha ott maradsz, végleg ott maradsz. A sikeres elmenekülés után pedig még vissza-visszaránt. Mert otthagytad vele az édesanyád. A lelkiismeret, az a kis mocsok kopogtat. Aztán a közös családi ünnepek, amelyek nem azok. Csak szüntelen könyörgés és fohászkodás Istenhez, hogy ne kelljen menekülni, miután megígérik, hogy elvágják a torkotokat nem létező dolgok miatt. Igen, ez az igazi harc, ha egy agresszív alkoholistával élsz egy fedél alatt. Nem csak vele harcolsz, hanem magaddal is, az érzéseiddel, hogy hogyan is kéne csinálni, hogy túléljétek ép ésszel az egészet, mert azzal tisztában vagy, hogy túlélitek, mert túl kell. Ő nem nyerhet.
Az élet pedig tartogat fordulópontokat. Egy szép szerdai napon jön egy telefonhívás anyámtól. Vége! Ennyi volt. Bennem először a kételkedés, mert volt már ilyen. De azt mondja, nem. Most ennyi volt, tényleg. Már ügyvédet is felkeresett. Leültem a kanapéra a változás szelét érezve. Felfogva, hogy most fújták az utolsó nagy közös csatánkhoz a kürtöt. Fogunkat összeszorítani és egymást támogatva a harctérre indulni. Akkor jöjjön, aminek jönnie kell.
Ülünk a kis piros autónkban. Az ügyvédtől jövünk, és a rendőrségre tartunk. Mindenki rágyújt egy cigire. Konstatálom, megint aktivizálódott a stresszdohányzásom. Utunk alatt hosszúak a csendek, ha megszólalunk, biztatjuk egymást, a szép közös jövőt írjuk le. A nyugodt és menekülésmentes karácsony gondolatára újra gyerekké válok és sírok. Szipogva azt kérdezem: „Mama, lehet szép karácsonyunk?” És helyeslőn bólogat. Rengeteg érzés kavarog bennünk, gyakran ellentmondóak is. A félelem, a szorongás az ismeretlen jövőtől, amely egyben a remény a jobb életre. Most kell bátornak lenni, összetartani és kitartani.
Belépve a rendőrség ajtaján észreveszem, hogy remegek az idegességtől. Közben felfigyelek a családtagjaimra, akik magyarázzák a rendőrnek, miért jöttünk. Két igazi harcos. Én nem vagyok az. Én mindig a háttérben voltam és próbáltam támasz lenni. Háttér a harcosoknak. Türelmet kér a rendőr és megmutatja, hova tudunk ülni, amíg várjuk a kollegáját, aki segítségünkre lesz. Az ülőalkalmatosság felé fordulva egy szobrot fedezek fel. A következő felirattal ellátva: Sárkányölő Szent György. Alatta legendáját ismertetik. Elolvasom, és helyet foglalok. Miközben várunk, elmerülök a gondolataimba. Mi már nem vagyunk abban a helyzetben, hogy csak mások segítségére várjunk. Önmagunkban kell megtalálnunk azt az erőt és hitet, amely harcossá tesz. Sohasem késő azzá válni. Felnézek anyámra és a testvéremre, ők visszanéznek rám. Tudom, ha ismertetik lehetőségeinket, egymásba kapaszkodva elindulunk a változás útján, hogy Sárkányölők legyünk.
***** GONDOLATOK A NAGYBÖJT KEZDETÉRE Mire e sorok megjelennek már elkezdődött a negyven napos egyházi időszak a nagyböjt. Sokan sokfélét gondolunk a böjtről. Vannak, akiknek az ételtől való tartózkodást jelenti, vannak, akik arra használják ezt az időt, hogy bensőleg elcsendesedjenek. Aztán vannak, akik azt mondják: elég csak péntekenként és nagypénteken tartózkodni a húsevéstől, és azt gondolják, ez a böjt. Az igazság azonban az, - és én magam is ezt tapasztalom, - hogy a legtöbb ember egyáltalán nem szokott böjtölni semmilyen formában - és tegyük a kezünket szívünkre - a vallásos emberek többsége sem. Ezért érdemes elolvasnunk Izajás (58, 6-9) könyvéből a következő verseket, melyek így hangzanak: „Tudjátok, milyen az a böjt, amelyet én kedvelek? Ezt mondja Isten, az Úr: Törd össze a jogtalan bilincseket, és oldd meg az iga köteleit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, törj össze minden igát!Törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elől! Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad ejtett seb gyorsan beheged. Előtted halad majd igazságod, és az Úr dicsősége lesz a hátvéded. Akkor, ha szólítod, az Úr válaszol, könyörgő szavadra így felel: Nézd, itt vagyok! Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a gonosz beszédet.” Ebben a pár sorban Isten kitágítja a böjt értelmezését. Arra hívja fel figyelmünket, hogy az élet minden területén lehet böjtölni, viszont nem mindegy, hogy miről és miért mond le valaki. Én személy szerint azért böjtölök, mert keresem Istent. Igen, néha eltávolodom tőle és vissza akarok hozzá találni, mint a tékozló fiú. Ez az igerész arról a böjtről szól, amikor valaki eljut egy olyan fokra, amikor Isten szemével látja önmagát, és Isten igéje szerint mond ítéletet maga felett. Amikor betölti az ember szívét az a tudat, hogy rászorulok Istenre és az Ő kegyelmére. Belátom, hogy egyedül nem tudom magamat megváltoztatni, amikor belátom, hogy nincs igazam Istennel szemben. Mit jelent lemondani a magunk büszkeségéről Isten és az emberek előtt állva? A szentírási rész eleje arról szól, hogy ezek az emberek veszekednek Istennel. Követelőznek. Meg vannak győződve, hogy ők igazak Isten előtt, tehát igazuk van Istennel szemben. Isten nekik tartozik, és nem akarja törleszteni a tartozását. Miért nem? Ilyen miértekkel kezdődik ez az 58. fejezet. "Miért böjtölünk - mondják -, ha te nem látod meg, miért gyötörjük magunkat, ha nem akarsz tudni róla?" Ezek az emberek rájöttek arra, hogy Istennel nem lehet üzletelni, hogy az embernek soha nincs igaza Istennel szemben. Különösen akkor nem, ha hamis pénzzel akarunk fizetni, mint ahogy ők, mert Isten éppen erre mutat rá mindenekelőtt, hogy csupa képmutatás a vallásosságuk. És milyen a mai ember? Úgy emlékszem egy református püspök mondta: „a vallásos, keresztény élet nem ott kezdődik, amikor bemegyünk a templomba, hanem amikor kijövünk onnan.” Nagy igazság! Köszönjük meg Jézus Krisztusnak, hogy az Ő egész földi élete egyetlen nagyböjt volt. Köszönjük, hogy mi Isten igazsága lehetünk benne! Kocsis László diakónus *****
Süle Viktória: Mentő szabadidő avagy az élet és a színjátszás
A nappali padlóján fekszem, és a plafont fürkészem. Igen, lefeküdtem a földre, mert azt éreztem, hogy maga alá gyűr a tehetetlenség, a düh, az elvárások, aminek nem tudok megfelelni és már nem tudok velük mit kezdeni. Lassan fél éve nincs munkám. Több tucat önéletrajz kiküldve. Túl olyan munkán, ahol nem, hogy megaláztak és kihasználtak, de még utólag is megpróbáltak bemocskolni valótlanságokat állítva. És persze jöttek a jó öreg démonaim: „Itt fetrengek a földön ahelyett, hogy összeszedném magam. Így nem lesz belőlem tényleg semmi. Ha már nincs gyereked és párkapcsolatod legalább legyél már annyira felnőtt, hogy eltartod magad. Nem várhatod el a családtól, hogy segítsenek. Egy pióca vagyok a családom és a barátaim vénáján.” Ennél a pontnál elsírtam magam. Már három hónapja úgy éltem, hogy a kis megtakarításaim elmentek a rezsire. Az ételt sokszor a barátok segítségével oldottam meg. És akkor jöttek újra a mellkas tájékát megfacsaró elméletek anyám hangján: „Visszaköltözöl hozzánk és majd csak lesz itt valami. Nem tudok neked pénzt adni. Meg úgy látom, te nem is keresel munkát, mert ha keresnél, már rég dolgoznál.”
Felszakadt belőlem egy hangos NEM. 15 évesen azért lettem az ország távoli pontján kollégista, mert nem akartam egy alkoholistával és egy szorongásos depresszióssal együtt élni. Mert tudtam, hogy ha velük maradok, akkor maguk alá temetnek. A negyedórás zokogást lecsillapítva jön néhány pozitív mondat.
Fel kell állni! Keresni kell valamit, ami felállít, ami erőt ad a tovább haladáshoz. Erre kiröhögtem magam. Még arra sem vagyok jelenleg képes, hogy felüljek. Megállapítom, hogy egyre jobban nyomja a padló a hátam. Megpróbálok megfordulni. Igen ez a legjobb szó, próbálok. Ha akkor rám nyit valaki, tényleg szép látvány tárult volna elé. Azt hihette volna epilepsziás rohamom van, aztán rám hívja a mentőt vagy azt konstatálja, hogy egy fehér bálna próbál jógázni. Erőlködések közepette feltápászkodtam, nem voltak stabilak lépteim, de célt értem. Kis idő elteltével elindultam a napnak. Újabb járat a munkaügyin és az ismerősöknél nem hallottak-e valami jó kis állásról, amit még nem pályáztam meg?
Édesanyámmal a kapcsolatom egyáltalán nem volt jó, de hazautaztam meglátogatni őt. Titkon valószínű valami segítséget vártam. Nem feltétlen tőlük, bárkitől, akivel összehoz a sors az utam során. Jött is a segítség, de nem abban a formában, ahogy számítana rá az ember.
Anyukám elhívott, hogy nézem meg a próbát, ahová mostanában jár. A Bölcskei Amatőr Színjátszó Társulat tagja lett. Már egy kisebb szerepet is kapott, mert tehetségesnek tartják és lelkesnek. Tényleg örültem neki, és a sikerének. Bevallása szerint azért kezdett el járni a színjátszóba, hogy a szorongásos depressziója enyhüljön. Megijedt a legutóbbi orvosi diagnózistól. A pszichiátriai osztályra való befektetéstől. Először nemet mondtam, de láttam mennyire fájt neki az elutasításom. Tehát elmentem vele a próbára. A kísérésből az a helyzet alakult ki, hogy a bemutatkozásom után felajánlottak egy statisztaszerepet, mert valaki lemondta. Az volt az első felmerülő gondolatom: „Ez anyukám csoportja. Neki jobban kell, mint nekem.” Ezt felváltotta: “Kis általános iskolás korom óta én voltam az oszlopos versmondó kislány és gimnáziumban a színjátszós keménymag tagja.” Majd ezt betetőzte: ”Tehát tisztázzuk le. Nem dolgozol, egy semmirekellő vagy, egy dagadék, aki több éve nem is szerepeltél semmivel és most hirtelen itt a semmire, sőt a mínuszra el kezdesz színjátszósdizni?! Hülye picsa vagy!” Miután nemet mondtam a felkérésre csak azt a kérdést kaptam attól a hölgytől, aki felajánlotta a lehetőséget, hogy mondjam meg a miértjét? Neki egy jó indok kell. Jöttek a sablonos kifogások: Állást keresek és nem tudom, hogy érnék haza a próbákra. Az igazság az, hogy más ember a minden napjai mellet ajándékként, szórakozásként tekint erre a tevékenységre, ezt én most nem érdemlem meg. A nekem szánt válasz pedig a következő volt: „Nem a főszerep lenne a tied, tehát nem kell minden alkalomkor itt lenned. Főleg úgy, hogy mások is iskola és munka mellet csinálják. Tehát mivel nem adtál elfogadható választ. Jössz. Anyukáddal úgyis lebeszéltem már.”
Azóta két év telt el és három előadás sorozaton vagyunk túl, ami nagy többségben telt házas volt. Én nem azért szeretem, mert „sikeresek” vagyunk a magunk kis falusi amatőr módján, hanem azért, mert ez idő alatt sok mindenen ment át a csapatunk és ahelyett, hogy szétváltunk volna erősebbek lettünk. Mikor külön-külön interjút készítettek tagjainkkal felfigyelt a riporter egy közös mondatra, ami mindenkinél szerepelt, hogy a színjátszó a Családot jelenti számunkra. Azt köszönhetem a közösségünknek, hogy szépen lassan vissza találtam magamhoz és a saját értékeimhez, hogy újra nyitottam a világ felé.
Miután beléptem, nem sokra rá állásom is lett, és édesanyám is jobban van már. Hálával tartozom nekik.
