Süle Viktória: Mentő szabadidő avagy az élet és a színjátszás
A nappali padlóján fekszem, és a plafont fürkészem. Igen, lefeküdtem a földre, mert azt éreztem, hogy maga alá gyűr a tehetetlenség, a düh, az elvárások, aminek nem tudok megfelelni és már nem tudok velük mit kezdeni. Lassan fél éve nincs munkám. Több tucat önéletrajz kiküldve. Túl olyan munkán, ahol nem, hogy megaláztak és kihasználtak, de még utólag is megpróbáltak bemocskolni valótlanságokat állítva. És persze jöttek a jó öreg démonaim: „Itt fetrengek a földön ahelyett, hogy összeszedném magam. Így nem lesz belőlem tényleg semmi. Ha már nincs gyereked és párkapcsolatod legalább legyél már annyira felnőtt, hogy eltartod magad. Nem várhatod el a családtól, hogy segítsenek. Egy pióca vagyok a családom és a barátaim vénáján.” Ennél a pontnál elsírtam magam. Már három hónapja úgy éltem, hogy a kis megtakarításaim elmentek a rezsire. Az ételt sokszor a barátok segítségével oldottam meg. És akkor jöttek újra a mellkas tájékát megfacsaró elméletek anyám hangján: „Visszaköltözöl hozzánk és majd csak lesz itt valami. Nem tudok neked pénzt adni. Meg úgy látom, te nem is keresel munkát, mert ha keresnél, már rég dolgoznál.”
Felszakadt belőlem egy hangos NEM. 15 évesen azért lettem az ország távoli pontján kollégista, mert nem akartam egy alkoholistával és egy szorongásos depresszióssal együtt élni. Mert tudtam, hogy ha velük maradok, akkor maguk alá temetnek. A negyedórás zokogást lecsillapítva jön néhány pozitív mondat.
Fel kell állni! Keresni kell valamit, ami felállít, ami erőt ad a tovább haladáshoz. Erre kiröhögtem magam. Még arra sem vagyok jelenleg képes, hogy felüljek. Megállapítom, hogy egyre jobban nyomja a padló a hátam. Megpróbálok megfordulni. Igen ez a legjobb szó, próbálok. Ha akkor rám nyit valaki, tényleg szép látvány tárult volna elé. Azt hihette volna epilepsziás rohamom van, aztán rám hívja a mentőt vagy azt konstatálja, hogy egy fehér bálna próbál jógázni. Erőlködések közepette feltápászkodtam, nem voltak stabilak lépteim, de célt értem. Kis idő elteltével elindultam a napnak. Újabb járat a munkaügyin és az ismerősöknél nem hallottak-e valami jó kis állásról, amit még nem pályáztam meg?
Édesanyámmal a kapcsolatom egyáltalán nem volt jó, de hazautaztam meglátogatni őt. Titkon valószínű valami segítséget vártam. Nem feltétlen tőlük, bárkitől, akivel összehoz a sors az utam során. Jött is a segítség, de nem abban a formában, ahogy számítana rá az ember.
Anyukám elhívott, hogy nézem meg a próbát, ahová mostanában jár. A Bölcskei Amatőr Színjátszó Társulat tagja lett. Már egy kisebb szerepet is kapott, mert tehetségesnek tartják és lelkesnek. Tényleg örültem neki, és a sikerének. Bevallása szerint azért kezdett el járni a színjátszóba, hogy a szorongásos depressziója enyhüljön. Megijedt a legutóbbi orvosi diagnózistól. A pszichiátriai osztályra való befektetéstől. Először nemet mondtam, de láttam mennyire fájt neki az elutasításom. Tehát elmentem vele a próbára. A kísérésből az a helyzet alakult ki, hogy a bemutatkozásom után felajánlottak egy statisztaszerepet, mert valaki lemondta. Az volt az első felmerülő gondolatom: „Ez anyukám csoportja. Neki jobban kell, mint nekem.” Ezt felváltotta: “Kis általános iskolás korom óta én voltam az oszlopos versmondó kislány és gimnáziumban a színjátszós keménymag tagja.” Majd ezt betetőzte: ”Tehát tisztázzuk le. Nem dolgozol, egy semmirekellő vagy, egy dagadék, aki több éve nem is szerepeltél semmivel és most hirtelen itt a semmire, sőt a mínuszra el kezdesz színjátszósdizni?! Hülye picsa vagy!” Miután nemet mondtam a felkérésre csak azt a kérdést kaptam attól a hölgytől, aki felajánlotta a lehetőséget, hogy mondjam meg a miértjét? Neki egy jó indok kell. Jöttek a sablonos kifogások: Állást keresek és nem tudom, hogy érnék haza a próbákra. Az igazság az, hogy más ember a minden napjai mellet ajándékként, szórakozásként tekint erre a tevékenységre, ezt én most nem érdemlem meg. A nekem szánt válasz pedig a következő volt: „Nem a főszerep lenne a tied, tehát nem kell minden alkalomkor itt lenned. Főleg úgy, hogy mások is iskola és munka mellet csinálják. Tehát mivel nem adtál elfogadható választ. Jössz. Anyukáddal úgyis lebeszéltem már.”
Azóta két év telt el és három előadás sorozaton vagyunk túl, ami nagy többségben telt házas volt. Én nem azért szeretem, mert „sikeresek” vagyunk a magunk kis falusi amatőr módján, hanem azért, mert ez idő alatt sok mindenen ment át a csapatunk és ahelyett, hogy szétváltunk volna erősebbek lettünk. Mikor külön-külön interjút készítettek tagjainkkal felfigyelt a riporter egy közös mondatra, ami mindenkinél szerepelt, hogy a színjátszó a Családot jelenti számunkra. Azt köszönhetem a közösségünknek, hogy szépen lassan vissza találtam magamhoz és a saját értékeimhez, hogy újra nyitottam a világ felé.
Miután beléptem, nem sokra rá állásom is lett, és édesanyám is jobban van már. Hálával tartozom nekik.
Az Országos Meteorológiai Szolgálat előrejelzései szerint rendkívül
hideg idő várható, ami számos veszélyt rejt magában. A katasztrófavédelem hideg
idővel kapcsolatos jó tanácsait, figyelmeztetéseit az alábbi linken találja:
Ábrahám Exit Béla: Zúzmara 30×40 cm, olaj, habkarton
*****
Zsírégető túra a Zöldtárs Alapítvánnyal Zalakovicsné Kovács Klára fotói és bemutatója ***** Beköszöntött a tél Vadlesen sorozat *****
Jászai Mari tér legszebb platánfája - Budapest
Az év fája - 2016
Híres fák sorozat *****
A kockás inges srác
Tanítást követően
kupaktanács a Gróf Pál utcán – ez az életvitel oly magától értődő volt és
időtlennek tűnt, hogy az ember bele se gondolt, bele sem érzett, hogy másképp
is lehet, és lesz is egyszer. Hétköznapjainkat öntudatlanul, robotpilóta
üzemmódban abszolváltuk ekkortájt. Ez nem azt jelenti, hogy boldogtalanul
éltünk, azt pláne nem, hogy a környező világ jelenségei nem váltottak ki
belőlünk gondolatokat, ellenkezőleg: nagyon is teoretikusnak bizonyultunk, csak
épp a különböző ingerekre adott elméleti reflektálásunk túlságosan
reflexszerűre, zsigerire, ösztönösre sikeredett, így mivel egy tizenhárom éves
serdülő temperamentuma… hagy kívánnivalót maga után, filozofálásunk
meglehetősen kicsinyes jelleget öltött.
Egyik ilyen délután
tőlünk egy-két esztendővel fiatalabb legényre figyeltünk föl, aki a park
örökzöld füvezetén bandukolt át, srévizavé. Egészen normális, sőt előnyös
fizikai megjelenés, alig lehetett fogást találni rajta: sötét haja fiúsan
rövid, szelíd benyomást keltő arca, amennyire fel tudom idézni, nem volt ronda,
rendes magasságú és vékony alkata. Ha nem úgy öltözött volna, ahogy, a
jövevényt nem is észleltük volna. Egyetlen bűne ugyanis az lehetett, hogy nem
igazán trendi inget vett magára. Ezt azonmód kiszúrva azt is fölfedeztük, hogy
lábbelije sem piskóta: olyasféle (mű)bőr lakkcipőszerűséget hordott, amely mint
„strici kopogós” él a köztudatban. Hát nem a vagányság ismertetőjegyét
tiszteltük benne.
Mindezen fölgerjedve
nyomban gúnyos hahotába kezdtünk, ami az illetettet nem érte el, mert eleve
tisztes távolban haladt, mi mindenesetre nem kis feneket kerítettünk frissen
támadt ellenszenvünknek. Sajátságos szellemi szűrőnkön keresztül selejtnek,
emberi hulladéknak láttuk ezt a jóembert, aki nem érdemli meg az életet. Szándékolatlan
benyomása olyan mélyen belénk ivódott, hogy szerény személye fogalommá vált
körünkben: mégpedig a tápos balfácán fogalmává. Utálatunk odáig fajult, hogy
valóságos hangszeres dalt készítettünk ihletésére, felénekelve, felvéve, ha
pontosan emlékszem, betű szerint Kockásinges srác címen; de ez még mindig nem
volt elég, mintha remix változat, vagy második zeneszám is született volna
hamarost. Kazettára és számítógépre egyaránt rögzítettük, bizonyára ma is úszik
valamerre. Ennyire tudtunk gyűlölni.
Ez a rosszindulat
időszaka volt. Egymást is lenéztük, persze, de egymást legalább tevékenyen (is)
irritáltuk, vagyis nem minden ok nélkül pocskondiáztuk. Talán egyéne is
befolyásolja, hogy az ember miért leli örömét a felebarát alázásában. Akadhat,
aki embertársát tényleg tárgynak nézi, ily módon kezeli tárgyként, emellett
biztosan sokan vannak, akik azért becsmérelnek, mert ha a másikat kevesebbnek,
akkor magukat többnek érzik. A gyűlölet alapvetően szenvedés, ebből kiindulva
nem ésszerű ragaszkodnunk hozzá, viszont előfordulhat, hogy mégis ez az
enyhébb, ez a kisebbik rossz, ha alternatívája mondjuk az önbírálat, a
frusztráció, és ezen terhekkel összemérvén megkönnyebbedésként hat. Mi, érzésem
szerint, tárgynak is tekintettük őt, de nem kizárt, hogy az az ing csupán
ürügyként, casus belliként szolgált: a más lekicsinylésének, lefitymálásának
lehetősége után kajtattunk eleve, mert szükségeltük ahhoz, hogy önmagukkal
valamelyest jóban legyünk.
Ez az idegen meg úgy
vette magára, hogy nem vette magára: ingben testet öltött és rázuhanó
megvetésünkből mindössze a ruhadarabot fogta fel. Se előtte, se azóta nem látta
egyikőnk sem, legalábbis felismert, „kockás inges” minőségében. Soha nem tudta
meg, és sohasem fogja megtudni, hogy kiröhögtük, hogy dalt írtunk róla. Ha hallotta
volna, tán rosszul érintette volna, szegényt; kevesen állnak olyan magas
spirituális szinten, hogy a sértés egyáltalán ne bántsa őket, nyomtalanul
peregjen le róluk. Így azonban, hogy még csak fogalma sem lett az egészről,
abszolút győztesnek mondható: nem értesült arról a hazugságról, hogy valami baj
van vele, mi pedig rosszmájúságunkkal csakis önmagunkat emésztettük. Mégiscsak
jó, hogy valahol még megvan az a dal; fosszíliája, mementója az oktalan,
levegőben lógó, önelvű, öncélú – és mindettől remélhetőleg tanulságos –
Gonoszságnak.
A szeretethez nem kell indok – hangzik a nagy igazság.
A kockás inges srác a maga ártatlanságával és függetlenségével annak
bizonyságául szolgált, hogy a gyűlölethez sem.
